1. fejezet

CAMILLA

Egyedül ültem a kabinban. Szeretek egyedül lenni. Eléggé megváltoztam az elmúlt években. Túl korán nőttem fel. Bezárkóztam. Rossz társaságba keveredtem. Drogoztam, ittam, ahányszor csak alkalmam volt rá. A legrosszabb pedig az volt, hogy mindezt tudatosan tettem magammal. Minden szeretett és imádott dolgot ellöktem magamtól. Csak megsebeznek. És ez rajtam örök emlék marad. Fizikailag is.

Egyedül, ami megmaradt nekem, az a legjobb barátnőm. Akárhányszor el próbáltam lökni magamtól, ő nem tágított. A sokadik próbálkozás után pedig megtörtem, és zokogva meséltem el neki mindent. Ő pedig azóta mindent megtesz, hogy jobban érezzem magam.

Hirtelen kicsapódott az ajtó, ami kizökkentett a töprengésemből. Egy zilált külsejű fiú lépett be a fülkébe, fején kapucnival és szemüveg takarta a szemét. Becsukta az ajtót, és kifelé kémlelt.

-Azta- kezdtem el beszélni, ő pedig ijedten fordult meg. Látszólag nem vette eddig észre, hogy itt vagyok-, már az elfuserált sztárocskáknak sincs divatérzéke? Szánalmas.

Olyan magasra vonta fel a szemöldökét, hogy már a homloka közepén van. De nem szólalt meg.

-Te melyik vagy?- kérdeztem.

-Öö… he?- nem tudott megszólalni a meglepettségtől.

-Te melyik túlsztárolt híresség vagy?

-Már bocsánat, de te meg ki vagy?- eredt meg a nyelve.

-Nicsak, meglett a cica!- nevetek fel gúnyosan.- Én kérdeztem előbb.

-Azt nem mondom meg- makacsolta meg magát, majd levágta magát a tőlem legtávolabb eső helyre. Ami az ajtó mellett volt. Amit azonnal meg is változtatott, mert egy sikítozó lánytömeg haladt el a kabinunk előtt. Így kénytelen volt elém csúszni. Gúnyosan rámosolyogtam, majd folytattam a gondolatmenetem.

HARRY

Ez a lány kiakaszt. Az első pillanattól kezdve. Mégis honnan veszi, hogy híresség vagyok? És mi az, hogy nincs divatérzékem?

Dühösen fujtatva néztem ki az ablakon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve őt kezdtem nézni.

Gyönyörű, ezt nem lehet letagadni. Barna hullámos haj, égszínkék szemek. Viszont túl vékony volt. Úgy támaszkodott az ablakhoz, hogy a dereka megcsavarodott, és attól féltem, bármelyik pillanatban kettészakadhat. Mintha a Vouge címlapjáról lépet volna ki. Úgy is volt felöltözve.

Megint az ablakon kezdtem kikémlelni, és próbáltam nem a lánnyal foglalkozni. Gondolataim arra a 4 idióta srácra tévedtek, akik szerencsésen elhagytak, és majdnem lekéstem miattuk a vonatot.

-Hé!- kiáltottam fel, mikor a lány egyik óvatlan pillanatomban lehúzta rólam a napszemüvegem.

Hátradőlt az ülésen, és úgy néztünk farkasszemet. Egy ideig néma csend volt, amit megtört.

-Harry Styles- mondta ki a nevem olyan gúnnyal a hangjában, hogy újra felháborodtam.

-Ha sikítasz, esküszöm, kidoblak az ablakon- fenyegettem, mert már elegem van.

-Úgyse tennéd- gúnyolódott.- És nem sikítok. Én nem heverek a lábad előtt.

-Ó, dehogynem- ejtettem meg egy csajozós mosolyt, mire csak bandzsítani kezdett.

-Hogyan? Valaki segítséget kért? Hívják gyorsan az elmegyogyót!- mondta, mire önkéntelenül is felnevettem.

Feltette a szemüvegem, és megbillentette a fejét.

-Miért nem a magángépeddel utazol? Biztosan mindegyikkőtöknek van egy saját.

-Mert nem és kész- jelentettem ki. Nincsen mindenkinek külön magángépe, és azért nem azzal megyünk, mert meglógtunk Paul elől és vonatra szálltunk.

-Még mindig nem tudom, hogy ki vagy- tettem fel a témát.

A vonat lassú fékezéssel megállt. Kinéztem az ablakon. Úgy tűnik máris megérkeztünk.

-Nem is fogod- jelentette ki, azzal felállt, és elhagyta a kabint.

Csak később eszméltem rá, hogy nekem is le kéne szállnom. És hogy magával vitte a szemüvegem.

CAMILLA

Az emberek között szlalomozva próbáltam eljutni a kijáratig.

Kissé megzavarodtam, mikor odaértem. Hatalmas tömeg volt, mindenhol vakuk villantak.

Próbáltam kijutni, de megéreztem, hogy a táskám csúszik le a kezemről. Utánakapok, de egy alak lerántja, majd futásnak ered.

-Hé! Segítsen valaki! Azaz alak ellopta a táskám!- kiabálok kétségbeesve, de mintha senki sem hallana meg. Nagyot sóhajtva eredek utána.

Szerencsémre a kijárat felé vette az irányt, amin pillanatnyilag lehetetlenség kijutni.

Nem is figyelek, hogy éppen mi történik körülöttem, csak futok a tolvaj után. Ezért majdnem orra is buktam valamiben. Megtorpanok, és már kezdtem feladni a reményt, hogy elveszítem imádott táskámat.

-Gondolom ez a tied- térített magamhoz egy hang, mire felkaptam a fejem, mert túl ismerős volt.

-Harry- nyögtem ki a nevét kínkeservesen. Istenem, mért pont ő? Nincs elég helyes pasi a világon, aki megmenthetne?

-Baba- biccentett felém Harry, és győzedelmesen elmosolyodott. Kikaptam a kezéből a táskám és emelt fővel jöttem volna el tőle, ha meg nem ragadja a kezem.

-Én is kérem vissza a szemüvegem- mondta, és már nyúlt is, hogy lehúzza az orromról, de elütöttem a kezét.

-Még mit nem. Ez az enyém- válaszoltam felhúzott orral, majd eljöttem onnan.

Még hallottam, hogy a társai megkérdezik tőle, hogy ez meg mi volt, ő pedig csak azt felelte, hogy majd elmeséli.

Amint sikerült kijutnom az épületből, mosolyogva szálltam be a limuzinba, miközben a rajongók nem éppen halk sugdolódzását hallgattam magamról.