Prológus

Egy ember életére minden hatással van. Kiskoromban a szüleimtől tanultam mindent- bár ne tettem volna. Aztán ahogy egyre növünk, önállósodni kezdünk, csak magunkban bízunk, a végén pedig rossz társaságba keveredünk. És amikor felnövünk és visszanézünk, csak egy csődtömeg életét látjuk. Elkeseredésünkben elmenekülünk magunk elől, elfolytjuk bánatunkat.  És a végén már úgy hagyjuk el a világot, hogy már vissza se nézel, rohanunk a fény felé. Velem is ez történt. Olyan gyorsan szaladtam a fény felé, ahogy csak a lábam bírta. Éreztem, ahogy testem elgyengül, ahogy elhagyják azt a földi kínok. De elakadtam. Hangokat hallottam, amik egyre csak erősebbek lettek. A fájdalom teljes mértékben szállta meg a testem. Sikítottam, vergődtem, de nem tudtam megmozdulni, a földön feküdtem. Felismertem pár hangot, amiktől csak még jobban zokogni kezdtem. A fájdalom annyira elviselhetetlen volt már, hogy feladtam ellene a harcot, had emésszen el, én pedig végre boldog lehetek. De akkor meghallottam egy hangot a fejem egy elrejtett kis zugában. Csak arra tudtam koncentrálni. Ahogy egyre erősödött, kezdtem éretni, hogy a nevemet mondja. Először csak mormolja, becézget, nevet, de a hang egyre kétségbeesettebb lett, amitől megijedtem. Az elmém kezdett elborulni, de nem hagytam neki. Hallanom kellett a hangot. Már volt miért küzdenem. Már volt miért túlélnem. Már volt miért változnom.