5. fejezet

CAMILLA

-Maci a málnásban!- ültem fel hirtelen, mire egy párnát kaptam az arcomba.

-Halkabban- nyögött fel Fina, majd arccal bezuhant a párnák közé.

Fáradtan dőltem vissza. A takaróm után kezdtem el tapogatózni, az anyag helyett viszont valami más akadt a kezembe.

-Hát ez meg… ez nem lehet igaz! Ó a francba! Ó a büdös francba!- ugrottam fel, és kerestem egy pólót meg fehérneműt, amiket gyorsan magamra kaptam, de közben szüntelenül szitkozódtam.

-De, igaz, megtörtént, lépj túl rajta. De azért menj el orvoshoz, ki tudja, mit szedtél össze- motyogott Fina, én pedig csak még jobban kiborultam. Hogy történhetett ez?

Lefutottam a földszintre, és bármiféle jelet próbáltam keresni, hogy talán mégsem ő volt. Már egy ideje rohangáltam idegbetegen fel-alá, mikor véletlenül feldöntöttem a kisasztalt. Idegesen rámoltam vissza mindent a helyére, mikor elakadt a lélegzetem. Egy vörös báli maszk hevert a szőnyegen, egy kis cetlivel együtt. Legközelebb

-Fina!- kiáltottam, de mikor nem jött válasz, inkább felrohantam a szobába. Ráugrottam az ágyra, és idegesen ébresztgettem.

-Oké- ült fel, megdörzsölte a szemét, majd komolyan rám nézett.- Magyarázz meg valamit. Eddig számtalanszol feküdtél le pasikkal illuminált állapotban, de neked most kell felkapni valami miatt a vizet. Reagálnál?- fújtatott.

-Eltűnt a pótkulcs a tartóból- suttogtam, mire Finának fent akadt a szeme.

-Ó Istenem, mondd, hogy nem egy szpichopatával kerültél tegnap egy ágyba!

Lehajtottam a fejem, mint mindig, mikor mondani akarok valamit, de magamtól sosem mondanám el, ezért valakinek rá kell kérdeznie.- Cam?

-Úgy is hívhatjuk- motyogtam. Megfogtam a fekete alsót, és gyűrögetni kezdtem a kezeim között.

-Ki volt?- lágyult meg a hangja, és fél kézzel a vállamnak támaszkodott.

-Harry- nyögtem ki kínkeservesen, szempilláim alól pedig csak nagyokat pislogva néztem fel rá, mintha a szemembe sütne a nap. Láttam rajta, hogy legszívesebben felnevetne, és bölcsen azt mondaná, hogy a pofon visszajár. De nem tette.

-Vigyázz magadra- bökött meg, majd felállt, és kiment a szobából, egyedül hagyva gondolataimmal.

Fáradtan másztam be a kádnyi forró vízbe, és hagytam, hogy kiégessék kimerült bőrömet. Hajam kiengedtem a fejem tetejére kötött fonatból, és ahogy felszívta a víz súlyát, egyre inkább húzni kezdett a víz alá, én pedig engedtem. A gondolatok végigjártak a testemen. De megpróbáltam csak a jelenlegi legfontosabbal törődni: Harry-vel. Nem tudtam, hogy mit akarhat tőlem. Nem tudom, mennyire emlékszik a múltból. Félek, hogy most, hogy visszatért, kiszolgáltatottá válok. És ennek nem lesz jó vége.

-Jézusom!- sikít fel Fina, mikor egy csapat kölyök majdnem nekimegy a folyosón.

-Bestiák- morgom, majd finoman meglököm barátnőmet, jelezve, hogy haladjunk.- Mi is ilyenek voltunk 9.-ben?

-Te? Kizárt- nevetett Fina.- Emlékszem, ahogy beléptél az épületbe. Átszabattad az egész egyenruhát! És miután az Mr. Morriarty nem tűrte el, forradalmat indítottál. Az egész sulit felbolygattad. Mindenki hősként emlegetett és egyedül te ülhettél 9-edikesként a végzősök asztalánál.

-Én úgy emlékszem, te is ott ültél- mosolyogtam rá.

-Erőnek erejével sem lehetett volna szétválasztani titeket- nevetett le ránk egy mély basszus.

-Doyle!- ugrott szegény fiú nyakába Fina, és jó szorosan megölelgette, és pedig csak egy fejbiccentéssel üdvözöltem, erre ő csak megköszörülte a torkát.- Neked nem Liverpool-ban kéne lenned?

-Csak kedden megyek, addig pedig még el kell hoznom pár iratot a suliból. Fura lesz egyetemre járni.

-Nekünk is fura lesz végzősként- sóhajtok fel.- Túl sok nyugi lesz nélkületek. Mit gondolsz, tudsz élni majd nélkülem?- tettem teátrálisan szívemre a kezem, és csücsöríteni kezdtem Doyle felé, mire ő csak kiröhögött. Hiába, az évek alatt megtanulta kezelni a… engem.

-És ti?- vonja fel a szemöldökét.

-Még fel kell vennünk a szekrények kulcsait, meg az egyenruhákat, meg az órarendet sem lenne rossz megtudni- számolja Fina.

-Na meg a tanárok- húzom szám gúnyos mosolyra.

-Óh, imádkozzatok, hogy ne Higgins-t kapjátok történelem professzornak! Az az ember ki fog titeket csinálni!

-Kössz a bíztatást.

-Hé, rám mindig számíthattok- borzolta össze a hajam, mire hátba vágtam.

-Mi is szeretünk- küldtem felé angyali mosolyt.

Doyle bement az igazgatóiba, hogy felvegye a cuccait, mi Finával pedig a recepcióhoz mentünk a saját dolgainkért.

-Mond, hogy nem te…- támadtam le barátnőmet, mire ő csak hevesen megrázta a fejét.

-Nem tudtam, hogy itt lesz! És lehet, hogy az ex-ed, de tudod, hogy mennyire bírom őt! Mintha a saját bátyám lenne.

-Igen, tudom- sóhajtok, közben pedig aláírom a papírokat, amiket a recepciós nyom az orrom alá.

-Caaaaaam… Nem hívhatnánk át ma estére egy italra?- néz rám boci szemekkel.

-Egy estére vagy egy italra?- vonom fel a szemöldököm.

-Kérleeeeeeek.

-Jajj, ne már! De ugye nem szándékozol vele lefeküdni?

-Mi van? Dehogy is! Jézusom, Cam, tudod, hogy nem vagyok olyan!- üt meg a saját táskájával. Még ő is aláírta az átvételi papírokat, majd elindultunk megkeresni Doyle-t.

-Nyuszifülem!- ugrottam rá Doyle hátára, ő pedig nevetve kapta fel a fejét.

-A szél erősödött fel? Camilla, nagyon könnyű vagy. Komolyan fel kéne szedned pár kilót, különben baj lesz- rázta meg rosszallóan a fejét, én pedig lemásztam róla.

-Ez nem olyan egyszerű- hajtottam le a fejem.

-Rengeteg kaját rakok le elé, de nem tudja megenni. Olyan kicsi a gyomra, mint egy sünnek. Így pedig hiába akar hízni- húzta el a száját Fina.

-Csoki, nasi, kóla, minden szar?- kérdezte Doyle hitetlenkedve.

-Nem megy- csaptam össze a tenyeremet.- És leszállhatnátok rólam. Biztos nektek is van saját bajotok.

-Szereznem kell egy csajt/pasit- mondta egyszerre Doyle és Fina, mire elröhögték magukat.

-Istenem, titeket egymásnak teremtettek- forgattam meg a szemem.

Már javában jártuk a zajos utcákat, és beszélgettünk. Doyle sajnálta, hogy nem lehetett ott a múlt heti álarcosbálon, Fina viszont biztosította, hogy ha tudtuk volna, hogy a városban van meghívtuk volna.

Éppen egy forgalmas útkereszteződésen mentünk át, mikor egy taxi ránk dudált, és épphogy csak lefékezett a lábam előtt.

-Hé!- kiáltottam mérgesen, és rácsaptam a motorháztetőre.- Mit képzel, ki maga? Csak egy alulfizetett senki, akinek nincs pénze arra, ha beperelem, mert majdnem kinyírt minket!- dühösen indultam meg a sofőrnek, de hátulról elkapták a derekam és elrángattak.- Vigyázzon magára!- ráztam még meg felé az öklöm. Az ökör sofőr elég elképedt fejet vágott, de gyorsan összeszedte magát, és tovább indult.

Miközben ketten végigcipeltek a parkon, rajtam röhögtek, én pedig összefont karral dühöngtem.

-És mi van, ha tényleg elüt minket? Hatalmas mázlink volt. És csak belé akartam ezt verni, hogy máskor ne fordulhasson elő.

-Nyugi, pipi. Nem történt meg!

-Hogy mi…?! Te kis szarhá…- emeltem fel a kezem, de Fina elkapta, mielőtt bármit is tehettem volna. Szorosan megölelt és puszit nyomott az arcára. Pontosan tudja, hogy kezdenek elvonási tüneteim lenni, ezért próbál lenyugtatni.

-Nyugodj meg! Nem húzhatod fel magad! Nem akarjuk, hogy visszaszokj, ugye?- kérdezte, én pedig fujtatva bólintottam. Szóval még nem jött rá. De ami késik, nem múlik. És addig sem fáj neki.

Mikor odaértünk a lakásunkhoz, „szívéjesen” felinvitáltam volt barátomat hozzánk egy italra, Finához pedig egy éjszakára. Mondjon bármit, látom rajta, hogy bejön neki. És ha valóban tetszik neki, én nem állok az útjukba.

A liftben Doyle és barátnőm valami színészen meg filmeken vitatkoztam, amihez nem igazán tudtam/akartam hozzászólni, ezért élvezettel ugrottam ki a liftből, mikor megállt a lakásunk szintjén.

-Mondom! Caprio olyat alakít a Django-ban, hogy azért Oscar járt volna neki!

-Kuss legyen!- hallgattatom el őket, ugyanis a nappaliból zaj szűrődött ki. Szólt a TV!

Fina kissé megszeppent, Doyle lefagyott, ezért én a szememet forgatva indultam meg befelé.

-Nemááár! A Manchester-nek jár a pont! Ez bunda!

-Harry Styles! Te mégis mi a jó büdös francot keresel itt?- döbbentem le, ő pedig vigyorogva fordult felém.